Miért fáj oly nagyon, hogy helyemet ebben a világban nem találom?
Mindenki más beszéli a nyelvet, s ez egymás közt minden kétséget elvet.
Szemlélőként nyugtázni azt, hogy igazán csak a külső színház nyugtat,
Nehéz és érthetetlen, mert lényem nem hiszi el, hogy célként csak ez létezzen.
Mintha senki sem akarná az őszinte szót, meghallgatni a meg nem nyilvánulót,
S mintha mi sem történt volna, belefeledkeznek az élvezetek hajszolásába.
Én meghalok. Nap, mint nap, ahogyan próbálom ledönteni a falakat.
De oly sok ember ül várában, vagy bástyák közt nagy magányában,
Nem is érzik miről szól a dal, mindenkinek egyszerűbb ha nem omlik le a fal.
Nekem is az lesz, az ostromra hívó szó nem lesz más csak egy ócska hecc.
Játék a gondolattal, érzed, ahogy a lehetőség kesere szomoran beléd mar.
S mintha mi sem történt volna, mindenki visszamegy menedéke homályába.
Csalódottan visszatérve az elfogadás fénylő lehetősége bennem megcsillant,
S mi oly sok éven át működött, az most csak tátongó űrt hagyott maga mögött.
Akkor sem tehetek mást, itt vagyok világ, teljesen megadom magam neked,
S bizalommal tekintek a jelenbe, hol vár ránk a mindent elsöprő igaz szeretet.
Hiszem és tudom, eljő a pillanat, mikor a napfény a várból gyengéden kicsalogat.
S mintha mi sem történt volna, senki sem emlékszik majd a fátyolos, sötét múltra.
Read more...
Bejegyzések
