A világ szerint

Miért fáj oly nagyon, hogy helyemet ebben a világban nem találom?

Mindenki más beszéli a nyelvet, s ez egymás közt minden kétséget elvet.

Szemlélőként nyugtázni azt, hogy igazán csak a külső színház nyugtat,

Nehéz és érthetetlen, mert lényem nem hiszi el, hogy célként csak ez létezzen.

Mintha senki sem akarná az őszinte szót, meghallgatni a meg nem nyilvánulót,

S mintha mi sem történt volna, belefeledkeznek az élvezetek hajszolásába.

Én meghalok. Nap, mint nap, ahogyan próbálom ledönteni a falakat.

De oly sok ember ül várában, vagy bástyák közt nagy magányában,

Nem is érzik miről szól a dal, mindenkinek egyszerűbb ha nem omlik le a fal.

Nekem is az lesz, az ostromra hívó szó nem lesz más csak egy ócska hecc.

Játék a gondolattal, érzed, ahogy a lehetőség kesere szomoran beléd mar.

S mintha mi sem történt volna, mindenki visszamegy menedéke homályába.

Csalódottan visszatérve az elfogadás fénylő lehetősége bennem megcsillant,

S mi oly sok éven át működött, az most csak tátongó űrt hagyott maga mögött.

Akkor sem tehetek mást, itt vagyok világ, teljesen megadom magam neked,

S bizalommal tekintek a jelenbe, hol vár ránk a mindent elsöprő igaz szeretet.

Hiszem és tudom, eljő a pillanat, mikor a napfény a várból gyengéden kicsalogat.

S mintha mi sem történt volna, senki sem emlékszik majd a fátyolos, sötét múltra.

Read more...