Csepp

Izzadságcsepp hullik le a homlokomról.
Kétségbeesetten kapaszkodna valamibe,
de elhagyja testem védelmező voltát
s jeléül világunk kemény magjának,
átadja magát az örökkévalóságnak.
A harcnak és a kitartó erőknek.
Egy szép élet reményének.
A boldogság varázsának,
mely csukott szemünk előtt lebeg.
A lehulló falevélnek.
A gesztenyével játszó apró kis emberkéknek.
A nyár forró betonjának,
mit perzselhet a nap, testem heve:
Só és víz lágyan elillan,
hogy aztán hűs szellő messze repítse.
Érted és értem hullott hát tova.
Közös létünk alfája és ómegája,
emberi szívünk végtelen dobbanása,
hitünk kardja, lényünk arca,
jelképünk és jelszavunk zászlaja:
Újra és újra, jövünk és alkotunk,
cseppenként, soha meg nem állva.

Read more...

Kétség

Kétség az mi bennem jő felszínre.
Nem gondolok másra, csakis erre.
Vajon ez jó-e így, az jó-e úgy?
Ami majd lesz, oda most nincsen út.
Vége az egységnek, magammal haragban
Gondolataimból válogatok a kalapban.
Nincs nyerő húzás, csak én vagyok benne,
Ködben tapogatva, mocsárban tévelyegve.
A torony fényét pásztázza lelki szemem,
Orromig sem látok a bánat tengerében.
Harag hangja süvít a sikító szélben,
Félelemmel hánykódom a sors ölében.
Kétség az, mi bennem jött felszínre.
Nem gondolok másra, csakis erre.
Mikor már nem érdekel, ha meg is halok,
cselekszem, s álmomból felriadok.

Read more...