Csepp

Izzadságcsepp hullik le a homlokomról.
Kétségbeesetten kapaszkodna valamibe,
de elhagyja testem védelmező voltát
s jeléül világunk kemény magjának,
átadja magát az örökkévalóságnak.
A harcnak és a kitartó erőknek.
Egy szép élet reményének.
A boldogság varázsának,
mely csukott szemünk előtt lebeg.
A lehulló falevélnek.
A gesztenyével játszó apró kis emberkéknek.
A nyár forró betonjának,
mit perzselhet a nap, testem heve:
Só és víz lágyan elillan,
hogy aztán hűs szellő messze repítse.
Érted és értem hullott hát tova.
Közös létünk alfája és ómegája,
emberi szívünk végtelen dobbanása,
hitünk kardja, lényünk arca,
jelképünk és jelszavunk zászlaja:
Újra és újra, jövünk és alkotunk,
cseppenként, soha meg nem állva.