Csemegelme

Mindig egyedül volt.
Talán egyszerűen csak nem volt az a társasági típus, talán csak elege lett már a színházból.
Csak találgathattam és tudtam, hogy ez egészen így fog menni addig, amíg meg nem kérdezem.
De nem most. Még nem.
Önmagamban kell építenem egy kis kíváncsiságot, mielőtt szembe tudnék nézni a kétség eloszlásával és azzal, hogy esetlegesen felsejlik az egyén a képzet mögött. Igazából elrontaná a játékom. Amint elkezdenénk a beszélgetést, nagy az esélye, hogy már nem csak gondolataim titokzatos személye lenne, hanem egy élő ember, saját történetekkel, saját érzelmekkel és saját motivációval.
Úgy nem biztos, hogy szolgálná a céljaimat.
Eltüntetni az unalmamat, lefoglalni gondolataimat, amíg a kávémra várok.
És bizony, ha nem szövök valami nagyon érdekeset gyorsan személye köré, akkor az érkező kávém hamar el fog téríteni tőle, mert hát így csak az tudott lenni, aminek elképzeltem:
Egy harapásnyi csemegelmének - ízesített gondolatfalatnak - két főétkezés között.