Örökség
>> 2017. március 15., szerda
A láng parázsló vöröse egyszerre tölt el melegséggel és egyszerre borzongok bele erejébe.
Némán állok a hordó mellett.
Ahogyan szemtanúja vagyok a szellem halálának - mindennek, amit az alkotás hozott a világra.
Minden lángban áll.
S csak nézem Nagyapámat, ahogyan egyre-másra táplálja a csillapíthatatlan tüzet - hopp egy rézveret, hopp egy könyv és hopp, talán egy faragott szobor is felsejlett a lobogó sötétben.
"Nézzétek, íme az életem műve!" - mondta a színház minden varázsával átitatva.
Mereven nézett maga elé, arca sárgás fényben úszott, szája szélén őszinte, de mégis keserű mosoly.
Láthatóan tisztában volt tettei véglegességével, ami miatt teljesen eggyé lett a pillanattal.
Arcomon döbbenet, minden olyan szürreális.
A tiltakozás egyre csak gyűlik bennem.
Puha és kipárnázott életembe érthetetlen módon próbálna berobbanni a felesleges pusztítás - de hiába.
Nem engedem be, mert nem értem és nem is érthetem.
Gyerek vagyok még.
Mégis bennem él minden pillanat.
Lecke ez, vagy útravaló?
Ő soha nem mondta - nem is érdekelte igazán - jelenlétem csak járulékos veszteség lehetett.
Porból lettünk és porrá leszünk - s velünk együtt mindenünk felszáll a lángokkal a magasba.
Ne legyen hát szolid tábortűz szomszédaink jussa, legyen minek égni, a tűz lángoszlopai csatlakozzanak a csillagokba!
A tehetség minden szikrája, mely megszületett a világban - ott legyen örök.
Az emberiség kollektív tudatában a múlt és jelen együtt él és közben hangos robajjal mennydörög:
Egyszer vége lesz mindennek, de előtte "nézzétek, íme az életem"!
És ami másokban marad utánam - az lesz az én örökségem.
1 megjegyzés:
Szomorú. Egy két kép hátramaradt. A nappalimban.
Megjegyzés küldése