Örökség

A láng parázsló vöröse egyszerre tölt el melegséggel és egyszerre borzongok bele erejébe.

Némán állok a hordó mellett.

Ahogyan szemtanúja vagyok a szellem halálának - mindennek, amit az alkotás hozott a világra.

Minden lángban áll.

S csak nézem Nagyapámat, ahogyan egyre-másra táplálja a csillapíthatatlan tüzet - hopp egy rézveret, hopp egy könyv és hopp, talán egy faragott szobor is felsejlett a lobogó sötétben.

"Nézzétek, íme az életem műve!" - mondta a színház minden varázsával átitatva.

Mereven nézett maga elé, arca sárgás fényben úszott, szája szélén őszinte, de mégis keserű mosoly.

Láthatóan tisztában volt tettei véglegességével, ami miatt teljesen eggyé lett a pillanattal.

Arcomon döbbenet, minden olyan szürreális.

A tiltakozás egyre csak gyűlik bennem.

Puha és kipárnázott életembe érthetetlen módon próbálna berobbanni a felesleges pusztítás - de hiába.

Nem engedem be, mert nem értem és nem is érthetem.

Gyerek vagyok még.

Mégis bennem él minden pillanat.

Lecke ez, vagy útravaló?

Ő soha nem mondta - nem is érdekelte igazán - jelenlétem csak járulékos veszteség lehetett.

Porból lettünk és porrá leszünk - s velünk együtt mindenünk felszáll a lángokkal a magasba.

Ne legyen hát szolid tábortűz szomszédaink jussa, legyen minek égni, a tűz lángoszlopai csatlakozzanak a csillagokba!

A tehetség minden szikrája, mely megszületett a világban - ott legyen örök.

Az emberiség kollektív tudatában a múlt és jelen együtt él és közben hangos robajjal mennydörög:

Egyszer vége lesz mindennek, de előtte "nézzétek, íme az életem!"

És ami másokban marad utánam - az lesz az én örökségem.