Örökség
>> 2017. március 15., szerda
A láng parázsló vöröse egyszerre tölt el melegséggel és egyszerre borzongok bele erejébe.
Némán állok a hordó mellett.
Ahogyan szemtanúja vagyok a szellem halálának - mindennek, amit az alkotás hozott a világra.
Minden lángban áll.
S csak nézem Nagyapámat, ahogyan egyre-másra táplálja a csillapíthatatlan tüzet - hopp egy rézveret, hopp egy könyv és hopp, talán egy faragott szobor is felsejlett a lobogó sötétben.
"Nézzétek, íme az életem műve!" - mondta a színház minden varázsával átitatva.
Mereven nézett maga elé, arca sárgás fényben úszott, szája szélén őszinte, de mégis keserű mosoly.
Láthatóan tisztában volt tettei véglegességével, ami miatt teljesen eggyé lett a pillanattal.
Arcomon döbbenet, minden olyan szürreális.
A tiltakozás egyre csak gyűlik bennem.
Puha és kipárnázott életembe érthetetlen módon próbálna berobbanni a felesleges pusztítás - de hiába.
Nem engedem be, mert nem értem és nem is érthetem.
Gyerek vagyok még.
1 megjegyzés:
Szomorú. Egy két kép hátramaradt. A nappalimban.
Megjegyzés küldése