Megint a magányt választottam.
Egyedül, de nem elhagyottan.
Mindig ugyanoda térek vissza,
és mindig új felé haladok.
Meglepetés nem sok ér.
Téged sem, ahogy ezt olvasod.
Teszek egy lépést, megyek,
magamon egy kicsit dolgozok.
Megint a magányt választottam.
Egyedül, de nem magányosan.
Mindig önmagamba térek vissza,
és innen mindig boldogan indulok.
A lét célja szebbé tenni a világunkat.
Segíteni az embereknek megtapasztalni ezt.
Értelmet keresni a meg nem nyilvánulóban.
Meghallani hangunkat a zajos csendben,
átadni magunkat egymásnak, szépen, rendben.
Fájdalmad és örömöd, dühödt gondolataid
csak így szabadulnak fel, hisz, így van miért.
Nem hiába történik veled minden értelmetlenség.
Ha hozzám közeledsz, minden ölelésemben ott leszel.
Hasíthat beléd léted megkeményedett zárványa,
rajtunk nem lesz úrrá azonosulásod kreálmánya.
Ismerem a fájdalmadat, bénítóan terjed.
Érzem magamon, de most egy őrülttel van dolgod:
akkor is magamhoz szorítalak, ha nekem fáj, fájni fog.
Te én vagy, s én te vagyok.
Magamat ölelem, magammal harcolok, magamhoz szorítlak.
Szeretlek, s mindig veled vagyok.
A lét célja szebbé tenni a világunkat.
Segíteni mindenkinek megtapasztalni ezt.
Mi vagyunk az értelem a meg nem nyilvánulóban.
Mindig hallom hangodat, legyen az hangos vagy szótlan.
Én teremtem a világomat, s benne
Neked mindig helyed van.
Értelmetlen zajok közt vonaglik testünk.
Érzéketlen lelkünk kétségbeesetten keres.
Kiutat,
bármit, mi minket megmenthet.
Egymást találjuk csak,
ahogy karunk összefonódik:
szememből szemedbe
új láng gyúlik.
Tüze mellett állva
hallom a hangokat.
Ritmusnak tűnnek,
de ütemük mindegy,
én csak téged látlak,
ahogy térded hajlik,
s önkéntelenül utánozlak,
követlek vakon.
Kezedet nyújtod,
már mozdulataimmal várom.
Előtted tudom lelked útját,
én is veled járom.
Olyan bizonytalan minden, sehol semmi kapaszkodó,
csak te vagy önmagaddal, végtelen vándorló
tekintetek közepette - egy vagy a sok közül,
magában lépkedő, elvesző s válaszokat kereső
közösségben, az arcok közt eltűnő,
önnön lényét még nem találó tévelygő - szép jövő
lehet előtted, de meddig még vajon?
Mikor lesz már túl késő? Meddig húzható?
Definíció nélkül létező, valóságot kinevető,
létét semmibe sem vevő, az utat nem ismerő
magatartásod vajon meddig képviselhető?
Csak azt tudod, hogy eddig választ nem kaptál -
gondoltad megváltoztatod a kérdést, de nem véletlen
nem keresik ezt sokan az életben - van benne báj -
hogy nem kell kérdezz, ha a kész választ elfogadod -
de ha nem - lépéseid bizonytalanok, nem kíséri senki,
semmi sem - kezed alá nem játszik se barát, sem idegen,
könnyen érezheted magad üresen, semmisen.
Tudom ezt így én akartam, sok minden összeomlott körülöttem,
megtalált a fájdalom - sírok is kicsit, s sokszor fáj nagyon,
de nem bánom,
bár nem voltam rá felkészülve -
elfogadom, tudatosan, megadom magam,
s remélem még életem során válaszaim mielőbb megtalálom -
imádkozok értem, de nem feledlek téged sem,
segíteni fogok neked is, ha ezen túl vagyok
de nem tudom mikor hogyan miként
nem tudok most semmit sem, elfáradtam,
de nem eléggé - megyek
még
tovább
egyszer majd csak elalszom s álmaimból újként ébredek
Néha az élet játszik veled.
Humora tiszta és különleges.
Kizár téged a nagyvilágba,
s nem enged vissza a meleg házba.
Egészen addig várat Téged,
míg elengeded minden képzelgésed;
s amikor izmaid ernyednek,
szád szélét mosolyra ereszted.
Együtt nevettek magadon.
Ez után enged majd szabadon.
Ne végy túl komolyan - súgja néked -
lásd és értékeld bohém léted.
Igaza van.
Nevetek rajta, ahogy nevet rajtam.
Vele eggyé lettem, felszabadultam.
Bejegyzések
Megjegyzések
