Lezárult egy újabb élet.
Gyertek,
gyűljetek hát körém.
Beszélgessünk,
s az életre emlékezvén értékeljük át,
hogy mit is ér a miénk.
Csoda, hogy egyáltalán itt vagyunk.
Még csodásabb,
hogy múltunkat cipelve mégis előre jutunk.
S bizony lépünk nagyokat,
már generációk óta.
Néha hátra,
de számot vetve talán mégis előre.
Ilyen távlatba már nem is igazán látunk vissza,
ősi családunk múltja
erőtlenül veszik bele a feledés homályába.
Maradtunk hát mi -
tudatlanul, vakon - és a remény velünk:
Magunknak és utánunk
talán szebb világot teremtünk.
Olyan sokban nem is különbözünk.
Együtt élünk a földön
s együtt is halunk meg.
S bár egyedül leszel,
de mégis mindenki veled,
együtt az egyedüllétben követ Téged.
A te sikered az enyém is.
Kudarcodban osztozom.
A felelősségbe is veled fulladok bele.
Segítek Neked -
és remélem Te is segítesz nekem.
Ha mégsem,
betudom ezt múltad súlyának,
s jelenembe belépni nem engedem.
Nem én vagyok ítélőd,
de megbocsátásom szívesen Neked adom.
A fájdalmat elengedem,
s újra nem teremtem.
Te képviseled őseinket,
ahogyan lelkedet végül önmagamba temetem.
Emléked nyugovóra,
békében és csendben térítem.
Lezárult egy újabb élet.
Gyertek,
gyűljetek hát körém.
Beszélgessünk,
s lássuk meg itt nincs 'te' vagy 'én'.
Mi vagyunk csak,
együtt,
egyedül,
valahol a semmi közepén.
Egy ember belép az utcáról az optikushoz:
- Jó napot kívánok, jól láttam a kirakatból, hogy itt lehet napszemüvegeket is kapni?
- Üdvözlöm, sajnos nem, soha nem is lehetett.
- Ó, pedig azt hittem. - felelte erre egyre halkuló hangon, majd elköszönt és kilépett az üzletből.
Lebegő könnyedség mi átjárja lényem,
betoppan s köszönt engem serényen.
Felkarol, megragad és magával ránt,
fel, fel, fel az égbe,
mint fészekből kirepült sólyom
hasítok én is süvítve.
El is felejtem, hogy ez a látvány
nem része minden napomnak,
mert így szárnyalni a tiszta kék égen,
csak kiváltság, s nem mindig adathat,
melyből elvenni, leszállásképpen,
csak a hozzászokás tudhat.
Madár sem véletlen pihen a földön,
s nem a légben reptében.
Nekem is le kell szálljak,
hogy mindezt átéljem.
Vedd észre, ha repülsz hát,
s tudd magadról éppen.
Mert ha pihenni hív az érzés,
a föld lesz menedék.
Repülni ott nem lehet.
Fejed emelheted,
s lentről csodálhatod igazán
a varázslatos kék eget.
Önmagadat csapod be, csalod csapdába és ölöd meg.
Minden pillanat menekülés a végtelenbe.
Fáj nézni, megszakad a szívem.
Vérző vad hever a mederben,
döbbent puffanás, mi leterítette,
lelke ütközött előbb, de oda teste vitte.
Marad velünk míg bírja a lehellete,
újat nem lát, már nem képes,
ugyanazt éli újra és újra
örökre,
amíg az utolsó sóhaj
kifele megy, s nem befele.
Sírhatok mellette, hiába.
Ő már csak magát látja.
Szívem megszakadt,
s már a dobbanás is nagy feladat.
Túl közel nem mehetek,
mert odakap a haldokló vad.
Talán lábát megérinthetem,
hogy neki egy picit könnyebb legyen.
Kívánok békét Neked,
remélem szépnek látod életed.
Én soha nem kívánnám,
hogy a halálban is ezt kelljen élned.
Mennyország s pokol,
csak sérültek, s gyógyultak menedéke,
mely itt a Földön él velünk
önmagát beteljesítve.
Gyere velünk hát az életünk közepébe,
lépj velünk a mennybe,
engedd el önmagad,
s a szeretet ajtaján menj be.
Oda a feledés vezet,
s ha te önként nem teszed,
majd a demencia veszi el az eszed.
Engedd el.
Ha vállalok, miattad vállalok gyereket.
Hogy lelked megmentse.
Újrakezdhesd majd te is.
Talán egy másik testbe születve.
Hogy egyszer eljuss oda,
ahová a boldogság vezet.
Szívemből, szívedbe.
Amíg tiéd dobban,
enyém dobban vele.
Míg csak a közös dallamot,
a másik hang hiánya
elereszti örökre.
Ez a szüleim keresztje,
viselem magamon,
s önmagam Krisztusaként
jelenik meg a mosoly az arcomon.
Egyszer eljön a Golgota hegye,
s addig végtelen utamon,
véges léptekkel vágtatok majd,
hogy a kereszten az
életem is végre meghaljon.
Ha már én sem hallok,
én sem látok,
hogy körülöttem
kiket bántok.
Az általános az emberiség,
mi vagyunk a részletek.
Ha nincs konkrétum,
az szólhat csak mindenkinek.
Egyedi részletek egésze,
az életed összessége,
melyhez ragaszkodsz,
és csak ezen értesz;
de figyelj hát,
most más nyelven szólítlak:
ne vessz el,
találd meg önmagad.
Megtalálva felejtsd el azt.
Ne gondolkozz,
csak hagyd lenni ami van.
Ne törekedj sehova,
már itt vagy,
megérkeztél céltalan,
s addig itt leszel, amíg nem
újra elveszel célodban.
Éjjel az úton
sok apró fénypont kacsint ránk,
suhanunk.
Monoton a zaj,
semmi sem töri meg a melankóliát,
távolodunk.
Ahol gondok álltak
onnan az autónk már messze járhat,
fellélegzek.
Az út végén
vár az új, az ismeretlen, mást ígér,
és én elhiszem.
Bejegyzések
Megjegyzések
