Anyám

Önmagadat csapod be, csalod csapdába és ölöd meg.
Minden pillanat menekülés a végtelenbe.
Fáj nézni, megszakad a szívem.
Vérző vad hever a mederben,
döbbent puffanás, mi leterítette,
lelke ütközött előbb, de oda teste vitte.
Marad velünk míg bírja a lehellete,
újat nem lát, már nem képes,
ugyanazt éli újra és újra
örökre,
amíg az utolsó sóhaj
kifele megy, s nem befele.
Sírhatok mellette, hiába.
Ő már csak magát látja.
Szívem megszakadt,
s már a dobbanás is nagy feladat.
Túl közel nem mehetek,
mert odakap a haldokló vad.
Talán lábát megérinthetem,
hogy neki egy picit könnyebb legyen.
Kívánok békét Neked,
remélem szépnek látod életed.
Én soha nem kívánnám,
hogy a halálban is ezt kelljen élned.
Mennyország s pokol,
csak sérültek, s gyógyultak menedéke,
mely itt a Földön él velünk
önmagát beteljesítve.
Gyere velünk hát az életünk közepébe,
lépj velünk a mennybe,
engedd el önmagad,
s a szeretet ajtaján menj be.
Oda a feledés vezet,
s ha te önként nem teszed,
majd a demencia veszi el az eszed.
Engedd el.
Ha vállalok, miattad vállalok gyereket.
Hogy lelked megmentse.
Újrakezdhesd majd te is.
Talán egy másik testbe születve.
Hogy egyszer eljuss oda,
ahová a boldogság vezet.
Szívemből, szívedbe.
Amíg tiéd dobban,
enyém dobban vele.
Míg csak a közös dallamot,
a másik hang hiánya
elereszti örökre.
Ez a szüleim keresztje,
viselem magamon,
s önmagam Krisztusaként
jelenik meg a mosoly az arcomon.
Egyszer eljön a Golgota hegye,
s addig végtelen utamon,
véges léptekkel vágtatok majd,
hogy a kereszten az
életem is végre meghaljon.
Ha már én sem hallok,
én sem látok,
hogy körülöttem
kiket bántok.